Ideákat és álomképeket kergetünk, miközben a valóságot nem akarjuk tudomásul venni. Egy kis varázsért hősökké tesszük a hétköznapi embereket is, holott tudjuk, semmivel sem másabbak nálunk. Saját kis világokat építünk fel magunknak, naphosszat a felhők felett repkedve álmodozunk. Gyermek módjára csodálkozunk rá a világ szépségeire, már ha vesszük a fáradságot, hogy lássunk. Néha túlságosan belefeledkezünk abba, hogy valami maradandót, tökéleteset, szépet teremtsünk, hogy nem vesszük észre, mennyi ilyen dolog vesz körül minket. Talán csak le kellene szállni egy pillanatra, és körülnézni ott, ahol valójában élünk - vagy legalábbis létezünk.

A legrosszabb érzés, amikor olyasvalaki hagy cserben és fordul el tőled, akibe minden bizalmadat helyezted, és ő volt a legfőbb ok, hogy kitartottál, nem adtad fel, és folytattad az utadat. És nem sírhatsz, mert akkor elárulnád magad, nem kérheted meg, hogy maradjon veled. Azután tanulsz meg a saját lábadra állni, hálásnak lenni azért, amit eddig adott, és egy új kezdet felé nyitni. Senki nem marad veled, a történet végén úgyis mindig csak te maradsz. Hát légy te a történetíró, és írd úgy az életedet, hogy te legyél a főszereplő. Lehet önzően hangzik, de miért kellene szótlanul hagynod, hogy kihasználjanak, vagy más irányítsa az életed? 

Kétségbeesetten evezünk át a Níluson, de a lapát törött, a csónak pedig egyre csak süllyed… Úszva halálos, a túlpart pedig messze van, esélyünk sincs célba érni. 

Rettegek, hogy egy nap meglátom rajta a gyűrűt, úgy, hogy nem én húztam fel az ujjára.

Március van. Habár a hőmérsékletet tekintve még korántsem mondhatjuk, megérkezett a tavasz, de a csivitelő madarak és az elolvadt hó már adhat némi reményt. Szinte el sem hisszük, hogy tényleg elmúlik a tél, jön a jó idő. A szakadó hóesést elnézve kétségbe vontuk, vége lesz valaha. Mégis, akármilyen hihetetlen, az idő múlik, az évszakok váltják egymást, mi pedig haladunk előre. A legrosszabb, rémálmokkal teli éjszaka után is felkel a nap, és a legfárasztóbb pillanatok után megkönnyebbülést hoz az éj sötétje. Furcsa dolog ez. Életünk egy pontján kétségbeesetten állunk egy megpróbáltatás előtt, nem látjuk a lehetőséget, hogy megbirkózzunk vele. Aztán múlnak a napok, és visszanézve már rég mögöttünk van minden. Napról napra semmi sem változik, de ha belegondolunk, mégis minden más. Apró léptekkel haladunk, észrevétlenül megmásszuk a hegyet, vagy épp kijutunk egy völgyből. Élünk, létezünk, erősek vagyunk és elgyengülünk, de az idő sosem áll meg, és amikor már fel akarjuk adni, akkor érjük el az utolsó lépcsőfokot.

Miért vágyunk mindig olyanra, amire nem lenne szabad?
Minek nekünk fényes játék, csengő dal, s az idő szalad.
Féltve őrzött emlék a múltból, már csak panasz,
Visz előre az életben, mely most könnyet fakaszt.

Tudod… igazából sosem értheted meg. Nem voltál ebben a helyzetben, nem is leszel. Nem láttál bele a fejembe, nem érezted amit én, és nem jártad végig az utamat. Felnőttünk, és elfelejtettünk igazán látni. De most már mindegy. Nem maradt más, csak a kétely. Talán egyszer, majd ha feladtuk, hogy hajkurásszuk, megtalálhatjuk az igazi boldogságot…

Fáj, hogy túl sokat várok az emberektől. 
Fáj, hogy túl sokat várok magamtól.
Hiába igyekeztem kitűnni,
Csak egy lettem a tömegből.

Rengeteg igyekezet a semmiért,
Miközben távolodok a messziségben.
Próbáltam menekülni hát, de
A vágyakozás felemészt.

Nyúltam kezedért lopva, félve
Eltoltál magadtól, kizártál.
Falakat húztam védelemként,
S eltemettem magam élve.

Ostoba lelkem még mindig mindig vár,
Valamire, mi sosem jön el,
Nem válik valóra az álom.
Vedd el szívem, úgyis tiéd már.

Bár bánom, nem tudlak elengedni,
Titkon könnyem folyik.
Fény nélkül élni nem tudok,
Téged soha nem foglak elfeledni.

Néha erőteljes a késztetés, hogy odamenjek hozzá, és megöleljem. Semmi más, csak egy ölelés. Biztos meglepődne… Talán kicsit zavarba is jönne, de hamar túltenné magát rajta. Talán egyszer ki kellene próbálnom.